HOGYAN ADJUNK ÉRTELMET ÉLETÜNKNEK?
Híres teniszezőknél gyakori, hogy nagy lelkesedéssel és örömmel játszanak, de a pályán kívül rosszkedvűek és ellenségesek. Picasso nagyon szeretett festeni, de mihelyst letette az ecsetet, igen kellemetlen ember vált belőle. Bobby Fischer, a sakkzseni kifejezetten tehetetlennek látszott minden helyzetben – a sakkot kivéve. Az ilyen és a hasonló példák arra intenek bennünket, hogy ha egy tevékenységben elértük az áramlatot, az nem jelenti szükségszerűen azt, hogy életünk többi részét is át fogja hatni.
Ha élvezzük a munkánkat, barátaink társaságát, és a feladatokban új képességek kifejlesztésének lehetőségét látjuk, akkor az élet átlagon felüli ajándékokkal fog megjutalmazni bennünket. Még ez sem elég azonban a tökéletes élmény garantálásához. Amíg az öröm olyan elszigetelt élményekből fakad, melyek nem kapcsolódnak össze egymással értelmes egésszé, addig sérülékenyek vagyunk a káosz támadásaival szemben. Még a legsikeresebb pálya, a legmelegebb családi kapcsolat is zátonyra futhat. Előbb vagy utóbb kénytelenek vagyunk kevesebbet dolgozni; házastársunk meghal, a gyerekek felnőnek és elköltöznek. Hogy annyira megközelítsük a tökéletes élményt, amennyire csak emberileg lehetséges, meg kell tennünk tudatunk kontrollálásában az utolsó lépést is.
Ez azt jelenti, hogy egész életünket egyetlen egységes áramlat tevékenységgé kell alakítanunk. Ha kellőképpen nehéz célt tűzünk ki magunk elé, az összes többi magától körvonalazódik; és ha minden erőnket ennek a célnak az elérésére, az ehhez szükséges képességek megszerzésére fordítjuk, akkor tetteink és érzéseink harmóniába kerülnek egymással. Az élet széttöredezett darabkái összerendeződnek és értelmet kapnak a dolgok mind a jelenre és a múltra, mind a jövőre nézve is. Ilyen módon egész életünknek értelmet adhatunk.
Nem reménytelenül naiv dolog-e elvárni az élettől, hogy mindenre kiterjedő, átfogó jelentése legyen? Végül is mióta Nietzsche megállapította, hogy Isten halott, a filozófusok és társadalom tudósok buzgón igyekeztek megmutatni, hogy a lét céltalan, személytelen erők és a szerencse uralják a sorsunkat, és minden érték viszonylagos és esetleges. Az életnek valóban nincs ön magában értelme, ha ezen azt értjük, hogy van egy olyan legfőbb cél, amely a természet és az emberi tapasztalat szövetébe beépülve létezik, s minden ember számára egyformán érvényes. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az életnek nem lehet értelmet adni. Amit mi kultúrának és civilizációnak nevezünk, az jórészt olyan erőfeszítésekből áll, melyeket az emberek a nehézségekkel dacolva azért tettek, hogy értelmet és célt találjanak saját maguk és leszármazottaik számára. Felismerhetjük ugyan, hogy az élet önmagában értelmetlen, de egyáltalán nem kell ezt feltétlenül egy vállrándítással elfogadnunk! Az első tény semmivel sem vonja inkább maga után a másikat, mint az, hogy szárnyak nélkül nem tudunk repülni.
Nem számít, hogy egyénileg mi a végső célunk – a lényeg, hogy elég vonzó legyen ahhoz, hogy egy életre szóló pszichikai energiát belefektessünk. Akár az, hogy nekünk legyen a legszebb sörös üveggyűjteményünk a környéken, akár az, hogy felfedezzük a rák ellenszerét, vagy hogy egyszerűen teljesítsük azt a biológiai parancsot, hogy gyerekeink legyenek, akik túlélnek minket és boldogulnak az életben. Bármilyen cél képes jelentést adni életünknek, ha világosak a feltételei és a cselekvés szabályai, továbbá koncentrálni tudunk rá, és elmélyedni benne.
Az utóbbi néhány évben megismerkedtem több, szakmáját hivatásszerűen végző muzulmánnal – volt köztük tanár, mérnök, pilóta, üzletember, legtöbben Szaúd-Arábiából és a többi Öböl államból. Mikor beszélgettem velük, megdöbbenéssel láttam, hogy legtöbbjük milyen nyugodt marad még a legnagyobb megterhelések közepette is. Akiket megkérdeztem erről, nagyjából mind ugyanazt felelték, ha különböző szavakkal is: „Nincs ebben semmi – azért nem jövünk ki a sodrunkból, mert hisszük, hogy életünk Isten kezében van, és bárhogyan is döntsön, elfogadjuk.” Az ilyen kétségbevonhatatlan hit valamikor a mi kultúránknak is szerves része volt, ma már nem könnyű nyomára bukkanni. Legtöbbször magunknak kell a hagyományos vallások segítsége nélkül felfedeznünk valami olyan célt, amely értelmet ad az életünknek.
MIT JELENT AZ, HOGY ÉRTELEM?
A értelem olyan szó, amelyet nehéz definiálni, hiszen minden definíció ki van téve a cirkularitás veszélyének. Hogyan beszélhetünk magának az értelemnek az értelméről? Két olyan értelmezés is van, amely megvilágíthatja a tökéletes élmények elérésének utolsó lépését. Az első valaminek a végére, céljára, jelentőségére utal: „Mi az élet végső értelme?” Ebben az a feltételezés tükröződik, hogy az eseményeket egy végső cél köti össze, létezik egy időrend, valamilyen ok-okozati összefüggés közöttük. Feltételezi, hogy a jelenségek nem véletlenszerűen következnek be, hanem egy végső cél érdekében felismerhető mintákba rendeződnek. A szó második jelentése valakinek vagy valaminek a szándékaira utal. „Általában tudja, mit akar.” Az értelemnek ez az értelmezése azt sugallja, hogy az emberek szándékai megmutatkoznak a cselekedeteiken keresztül, és hogy szándékaikat megjósolható, megbízható és rendezett módon juttatják érvényre.
A jelentésalkotás magában foglalja az elme tartalmának rendezését is azzal, hogy a cselekvéseket egységes áramlat-élménnyé fogja össze. Az értelem szó fent említett két jelentése világosabbá teszi, hogyan éri el ezt az eredményt. Azoknak az embereknek, akik értelmesnek és jelentőségteljesnek találják az életüket, általában van egy olyan céljuk, amely elég vonzó és elég izgalmas ahhoz, hogy felszívja minden energiájukat. Ezt a folyamatot úgy nevezhetjük, hogy a cél megközelítése. Hogy megtapasztalhassuk az áramlatot, a cselekedeteinknek célt kell adnunk: megnyerni egy mérkőzést, összebarátkozni valakivel, egyéni módszereket találni dolgok megoldásához. A cél önmagában általában nem is fontos; csak az számít, hogy segít a figyelem összpontosításában, élvezetes és örömteli tevékenységet kínálva számára. Vannak olyan emberek ugyanakkor, akik képesek pszichikai energiájukat egész életükön át élesen fókuszálni és a különböző áramlat-tevékenységek egymástól független céljai egy olyan, mindent felölelő feladatba olvadnak össze, mely értelmet kölcsönöz mindennek, amit tesznek. Megvalósítása számtalan különböző módon lehetséges. Napóleon egyetlen célnak, nyers hatalmi törekvéseinek szentelte egész életét, melynek érdekében boldogan vezette halálba a francia katonák ezreit. Teréz anya minden energiáját arra áldozza, hogy segítse az elesetteket, mert az ő életének az Istenben való hit, a feltétel nélküli szeretet ad célt, egy olyan spirituális rend keretein belül, mely már kívül esik érzékeinken.
Tisztán pszichológiai szempontból Napóleon és Teréz anya a belső célok, így a tökéletes élmény azonos szintjét érték el. A köztük lévő nyilvánvaló különbségek egy tágabb értelmű etikai kérdést vetnek fel: milyen következménnyel járt ez a kétféle módszer, mellyel értelmet adtak életüknek? Arra a következtetésre juthatunk, hogy míg Napóleon ezreknek káoszt okozott, addig Teréz anya számtalan ember tudatának entrópiáját csökkentette. Nem próbáljuk azonban a cselekedetek objektív értékét megítélni, inkább azzal a (kissé szerényebb) feladattal próbálkozunk, hogy leírjuk azt a szubjektív rendet, amit egy egységes cél hozhat az egyéni tudatba. Ilyen értelemben arra az ősrégi kérdésre, hogy „Mi az élet értelme?”, a válasz meglepően egyszerű. Az élet értelme maga az értelem: bármi legyen is az, bárhonnan jöjjön is, az egységes cél az, ami értelmet adhat az életünknek.
Az értelem szó második értelmezése a szándékosság kifejezésére utal, amely szintén hozzájárul annak megértéséhez, hogyan lehet értelemmel felruházni az életet, ha egységes áramlat-tevékenységgé alakítjuk. Nem elég egy olyan nagy célt találni, amely egységbe fogja az ember kisebb céljait; véghez is kell vinni őket, megoldani a feladatokat. A cél eléréséért meg kell küzdeni, a szándéknak cselekedetté kell válnia. Ez az, amit a célok eléréséhez szükséges elszántságnak hívunk. Nem is annyira az számít, hogy eléri-e valaki a célt, amit kitűzött magának, inkább az, hogy erőfeszítéseit a cél megvalósítására fordította-e, vagy pedig szétszórta és elvesztegette. Ahogy Hamlet megállapította: „az elszántság természetes színét a gondolat halványra betegíti és így sok nagyszerű, fontos merény kifordul medriből, s elveszítette nevét”. Kevés annál szomorúbb dolog létezik, mint olyan emberrel találkozni, aki pontosan tudja, mit kellene tennie, de nem képes elég energiát összeszedni, hogy megtegye. Blake szokott temperamentumával azt írja erről: „Az, akiben csak a vágy él, de nem cselekszik érte, pestist lehel magából.”
A harmadik, végső módja az élet értelemmel való felruházásának az előző két lépés eredménye. Amikor egy fontos célért kellő elszántsággal küzdünk, és a különböző, általunk végzett tevékenységek egységes áramlat-élménnyé kapcsolódnak össze, akkor a tudatban a harmónia válik az uralkodó állapottá. Ha valaki ismeri saját vágyait és céltudatosan dolgozik azért, hogy elérje őket, akkor érzései, gondolatai és cselekedetei egybevágnak, egységet alkotnak egymással, és ezzel eléri a belső harmónia állapotát. Mostanában azt szokták mondani, hogy az ember „összeszedi a gondolatait” – minden kornak megvan a maga kifejezése arra, hogy leírja ezt a kellemes élet felé vezető, szükséges lépést. Ha valaki harmóniában él önmagával, akkor nem számít, mit csinál, mi történik vele, nem fogja pszichikai energiáját kételkedésre, sajnálkozásra, bűntudatra és félelemre vesztegetni, hanem mindig hasznosan alkalmazza. A belső kongruencia végül elvezet ahhoz a józansághoz és belső erőhöz, melyet oly nagyon csodálunk azokban az emberekben, akik egyensúlyba kerültek magukkal.
A céltudatosság, az elszántság és a harmónia összefogják az életet és értelmet adnak neki azzal, hogy folyamatos áramlat-tevékenységgé alakítják. Ha valaki eléri ezt az állapotot, semmi másra nem lesz igazán szüksége. Annak az embernek, akinek a tudata ilyen rendezett, nem kell félnie a váratlan eseményektől, még a haláltól sem. Élete minden egyes percének értelme van, ami többnyire örömmel is jár. Csábító állapot – vajon hogyan érhetjük el?
A LEGFONTOSABB A CÉLKITŰZÉS
Sok ember életében jelen van egy olyan mindent összefoglaló cél, amely igazolja mindazt, amit nap nap után tesz, mely mágnesként vonzza pszichikai energiáját és melytől az összes többi kisebb célja függ. Ez a végső cél határozza meg, hogy milyen nehézségekkel kell szembenéznie élete áramlat tevékenységgé való alakításához. Ilyen cél nélkül még a legjobban elrendezett tudatból is hiányzik a valódi értelem.
Az emberi történelem folyamán számtalan kísérlet történt olyan végső célok felfedezésére, melyek majd értelmet adnak az élményeknek. Ezek a kísérletek gyakran jelentős mértékben különböztek egymástól. Hannah Arendt társadalomfilozófus szerint az ókori görög civilizációban a férfiak hőstetteken keresztül akarták elérni a halhatatlanságot, míg a keresztény világban férfiak és nők egyaránt kegyes cselekedetekkel próbálták biztosítani maguknak az örök életet. A rendt véleménye szerint a végső céloknak valamilyen módon érinteniük kell a halandóság kérdését: olyan célt kell kitűzni az emberek elé, amely a síron túlra is kiterjed. Mind a halhatatlanság, mind az örökkévalóság megfelel ennek az elvárásnak, de meglehetősen különböző módon. A görög hősök azért hajtottak végre nemes tetteket, hogy kivívják kortársaik csodálatát; azt várták, hogy bátorságukról tanúskodó személyes tetteiket majd énekekben és történetekben örökítik meg és adják tovább nemzedékről nemzedékre. Identitásuk nem vész el, továbbra is élni fognak leszármazottaik emlékeiben. A szentek éppen ellenkezőleg, feladták individualitásukat, hogy gondolataik és cselekedeteik beleolvadjanak Isten akaratába, és örökké éljenek a Vele alkotott egységben. A hős és a szent egyaránt egész életét egyetlen egységes áramlat-élménnyé formálta, pontosan olyan mértékig, amennyire pszichikai energiáját egyetlen mindent felölelő célnak szentelte, elfogadva azt az összefüggő viselkedésmintát, melyet egész haláláig követnie kellett. A társadalom más tagjai saját, nem olyan elkötelezett cselekedetekkel ezeket a kiemelkedő példaképeket követték, hogy ezzel kevésbé letisztult, de azért megfelelő értelmet adjanak a saját életüknek.
Minden emberi kultúra definíciójánál fogva tartalmaz olyan értelmet hordozó rendszereket, melyek mindenre kiterjedő célokat kínálnak fel, s melyeknek az emberek alárendelhetik saját kisebb céljaikat. Pitrim Sorokin például a nyugati civilizáció különböző korszakait három típusra osztotta fel, melyek szerinte kétezerötszáz éven át váltakoztak egymással – néha több száz évig tartott egy szakasz, néha csak évtizedekig. Sorokin ezeket a típusokat a kultúra érzéki, gondolati és idealista fázisainak nevezte, bemutatva, hogy mindegyikben más fontos dolgok igazolták a lét céljait.
Az érzéki kultúrák azon a szemléletmódon alapulnak, hogy az élet célja az érzékek kielégítése. Ezek a kultúrák epikureista és utilitarista jellegűek, és főként konkrét szükségletekkel foglalkoznak. Az ilyen kultúrákban a művészet, a filozófia, a vallás és a mindennapi viselkedés kézzelfogható tapasztalatokkal igazolják és dicsőítik a célokat. Sorokin szerint az érzéki kultúra volt az uralkodó Európában körülbelül Kr. e. 440-től 200-ig, a csúcs Kr. e. 420 és Kr. e. 400 közé esett; második felvirágzása a múlt évszázadra tehető, legalábbis a fejlett ipari társadalmakban. Az érzéki kultúrákban élő emberek nem feltétlenül materialistábbak, de céljaik megszervezésében és viselkedésük igazolásában főként a gyönyört és a hasznosságot tartják szem előtt, nem pedig az absztraktabb elveket. Megoldható feladataik csaknem kizárólag arra irányulnak, hogy hogyan lehetne az életet könnyebbé, kellemesebbé és kényelmesebbé tenni. Hajlamosak azonosítani a jót azzal, ami jól esik, és bizalmatlanul tekintenek az idealizált értékekre.
A gondolati kultúrák az érzékivel ellentétes elven szerveződnek: lenézik a kézzelfoghatót és a természetfeletti, nem materiális célok iránt érdeklődnek. Az absztrakt elveket, az aszkétizmust és az anyag meghaladását hangsúlyozzák, alárendelve a művészetet, a vallást, a filozófiát és a mindennapi viselkedés igazolását eme szellemi rend megvalósításának. A vallást, az ideológiát vagy a feladatok megoldását nem az élet könnyebbé tételére használják, hanem a belső világosság és hit megszerzésére. Sorokin szerint ennek a szemléletnek a legkimagaslóbb pontjai Görögország történelmének Kr. e. 600- tól 500-ig és Nyugat-Európáénak Kr. e. 200-tól Kr. u. 400-ig tartó szakasza. Későbbi és komorabb példa ugyanerre a németországi náci uralom, az orosz és a kínai kommunista rezsim és az iszlám újraéledése Iránban.
Jó példa az érzéki és a gondolati alapelvek köré szerveződött kultúrák különbségére a következő. Az amerikai társadalomban éppúgy, mint a fasiszta ideológiában az emberek nagyra becsülik a testi egészséget és erőt, és csodálattal tölti el őket az emberi test szépsége. A háttérben azonban eltérő okok húzódnak meg. Az érzéki kultúrában a test kultuszát az egészség és a gyönyör utáni vágy motiválja. A gondolati kultúrában a testet elsődlegesen úgy értékelik, mint a metafizikai tökéletesség absztrakt elveinek jelképét, melyet az „árja faj” vagy a „római jellem” gondolatával asszociálnak. Egy érzéki kultúrában már egy szép fiatal test képe szexuális válaszreakciót vált ki, melyet reklámcélokra lehet használni, egy gondolati kultúrában pedig ugyanez a kép ideológiai álláspontot fejez ki és politikai célokat szolgálhat.
Természetesen soha egyetlen közösség sem formálja a céljait kizárólagos módon, teljesen kihagyva az élmények elrendezésének a másik lehetőségét. Az érzéki és a gondolati világnézet többféle kombinációja és altípusa létezik egymással párhuzamosan egy adott pillanatban ugyanabban a kultúrában, sőt akár ugyanannak az egyénnek a tudatában is. Az úgynevezett yuppie-életstílus például elsődlegesen érzéki alapelveken nyugszik, míg a „bibliai övezet” vallási fundamentalizmusa gondolati alapú. Ez a két forma számtalan változatával együtt kissé nehezen fér meg egymással jelenlegi társadalmi rendszerünkben, de bármelyik a kettő közül, ha célok rendszereként funkcionál, segíthet összefüggő áramlat tevékenységgé szervezni az életet.
Nemcsak kultúrák, hanem egyének is megtestesíthetik viselkedésükben ezeket a jelentésrendszereket. Olyan vezető üzlet emberek, mint Lee Iacocca vagy H. Ross Perot, akiknek élete konkrét üzleti feladatok köré szerveződik, gyakran az élet érzéki megközelítésének legjobb példáját képviselik. Legprimitívebb művelői az olyan emberek, mint például Hugh Hefner, akinek „playboy-filozófiája” az egysíkú gyönyörhajhászást dicsőíti. A gondolati megközelítés kritikátlan megjelenítői között ott vannak viszont azok a misztikusok és ideológusok, akik az egyszerű transzcendentális megoldások hívei, például arra biztatnak mindenkit, hogy vakon higgyen az isteni gondviselésben. Persze itt is számtalan permutáció és kombináció fordul elő, mint például a tévé prédikátorok, a Bakkerek vagy Jimmy Swaggart, akik nyilvánosan arra intik közönségüket, hogy csak a gondolati célokat tartsák értéknek, miközben ők maguk a magánéletükben tobzódnak a luxusban és az érzéki élvezetekben.
Időnként egy-egy kultúrának sikerül ezt a két, egymással szöges ellentétben álló elvet meggyőző egésszé kovácsolva megőrizni mindkettőből a jót és semlegesíteni mindkettő hátrányait. Sorokin ezeket hívja „idealista” kultúráknak, melyek a konkrét érzékszervi tapasztalatok elfogadását kombinálják a szellemi végcélok iránti mély tisztelettel. Sorokin Nyugat-Európában a késő középkort és a reneszánszt tartja viszonylag a legidealistábbnak, különösen a tizennegyedik század első két évtizedét. Talán szükségtelen is mondani, hogy az idealista megoldás látszik a legjobbnak, mivel elkerüli mind a tisztán materialista világnézetben gyakran meg jelenő céltalanságot, mind a gondolati rendszereket ördögivé tevő fanatikus aszkétizmust.
Sorokin egyszerű hármas felosztása vitatható módszere a kultúrák kategorizálásának, de hasznos abból a szempontból, hogy jól szemlélteti azokat az elveket, melyeknek az emberek végül alárendelik legfontosabb céljaikat. Az érzéki világnézet mint lehetőség, mindig rendkívül népszerű. Konkrét kihívásokra kell reagálni, és az ember egy olyan áramlat-tevékenység keretein belül alakíthatja ki az életét, amelynek a végcélja anyagi jellegű. Az előnyei közé tartozik az is, hogy a szabályokat mindenki megérti, és a vissza csatolás általában világos – az egészség, a pénz, a hatalom és a szexuális kielégülés kívánatossága ritkán válik kérdésessé. A gondolati megközelítésnek azonban szintén megvannak a maga előnyei: lehet, hogy a metafizikai célok soha nem érhetők el, de a kudarcot is csaknem lehetetlen bizonyítani: az igazi hívő mindig eltorzíthatja a visszacsatolást, hogy igazának bizonyításául használja, miszerint ő is a választottak közül való. Az idealista világ nézet talán a legkielégítőbb módja annak, hogy az életet mindent felölelő áramlat-tevékenységgé tegyük. Olyan feladatok kitűzése azonban, melyek egyszerre irányulnak az anyagi feltételek javítására és a spirituális célok elérésére, nem könnyű – főként ha maga a kultúra egészében véve érzéki jellegű.
Cselekedeteink rendezési elveinek egy másik osztályozási módja, ha nem a feladatok tartalmát helyezzük a középpontba, hanem azok komplexitásának szintjét. Talán nem az számít leginkább, hogy valaki gondolati vagy materialista beállítottságú, hanem hogy mennyire differenciáltak és integráltak azok a célok, melyeket az adott területen követ. A komplexitás szintje attól függ, hogy egy adott rendszer mennyire képes kifejleszteni a maga egyéni vonásait és élni lehetőségeivel, továbbá milyen szoros láncolatot alkotnak egymással ezek a tulajdonságok. Ilyen értelemben az élet alaposan végiggondolt érzéki megközelítése, amely érzékenyen reagál konkrét emberi tapasztalatok széles tárházára és belsőleg egységes egészet alkot, előnyösebb lehet egy gondolkodásra nem késztető idealista felfogásnál, és viszont.
Az ilyen témákkal foglalkozó pszichológusok egyetértenek abban, hogy az emberek bizonyos sorrendben alakítják ki fel fogásukat arról, hogy kik ők és mit akarnak elérni az életben. Minden ember legalapvetőbb szükséglete az, hogy megőrizze az Énjét, hogy testét és alapvető céljait ne hagyja felbomlani. Ezen a ponton az élet értelme egyszerű: megegyezik a túlélés, a kényelem és a gyönyör vágyával. Amikor a fizikai Én biztonsága többé már nem kérdéses, az illető kiterjesztheti értékelési rendszerét a közösségre – a családra, a szomszédságra, egy vallási vagy etnikai csoportra. Ez a lépés az Én magasabb fokú összetettségéhez vezet, noha általában a konvencionális normákhoz és mércékhez való alkalmazkodást tükrözi. A fejlődés következő lépcsőfoka a gondolkodó individualizmus. Az egyén újra befelé fordul, és az Énen belül az érték és a tekintély új forrásaira lel. Többé már nem alkalmazkodik vakon, hanem autonóm lelkiismeretet fejleszt ki magában. Ezen a ponton az élet fő célja a fejlődés, a növekedés, a benne rejlő lehetőségek kibontása iránti vágy. A negyedik lépés, amely az előzőekre épül rá, az Éntől való végső elfordulás, amely visszavisz a többi ember közé való beilleszkedés és az univerzális értékek elfogadása felé. Ebben a végső stádiumban a szélsőségesen individualizált személy – mint Sziddhártha, mikor rábízza a folyóra csónakját – készségesen hagyja, hogy érdekei beleolvadjanak egy nagyobb egészbe.
A komplex jelentésrendszer felépítésének ebben a forgató könyvében a figyelem, úgy tűnik, váltakozva irányul az Énre és a Másikra. Először a pszichikai energia az organizmus szükségleteinek fedezésére szolgál, a pszichikai rend pedig egyenértékű az élvezettel. Ha valaki elérte ezt a szintet, akkor a közösség céljai felé fordulhat, és a csoport értékei lesznek számára értelemmel, jelentőséggel bíró dolgok – hazaszeretet, vallásosság, más emberek elfogadása és tisztelete alkotják ennek a belső rendnek a pilléreit. A dialektikus fejlődés következő lépése megint visszatéríti a figyelmet az egyénre: miután elsajátította azt az érzést, hogy egy nagyobb emberi rendszerhez tartozik, most újra érzi annak sürgetését, hogy megkeresse saját személyes lehetőségeinek határait. Ez már az önmegvalósítási kísérletekhez vezet, a különböző képességekkel, gondolatokkal és tanokkal való kísérletezéshez. Ebben a fázisban inkább az öröm, s nem a gyönyör a jutalom fő forrása. Mivel azonban ennek az állapotnak szerves velejárója a folytonos keresés, gyakran jár együtt életútválsággal, pályamódosítással és egyre növekvő elkeseredett küzdelemmel az egyéni képességek behatároltsága ellen. Ettől a ponttól fogva az egyén készen áll az energia átcsoportosításának utolsó fázisára: miután tisztába jött azzal, mi mindenre képes egyedül, és még inkább azzal, hogy mi mindenre nem, a végső cél beleolvad egy olyan rendszerbe, amely nagyobb, mint az adott személy: egy gondolatba, egy eszmébe, egy transzcendentális entitásba.
Nem mindenki járja végig ezt az emelkedő spirált. Vannak olyan emberek, akiknek az sem adatik meg, hogy az első lépcsőfokon túllépjenek. Amikor maga az életben maradás folyamata olyan kimerítő, hogy az ember semmi másnak nem szentelhet túl sok figyelmet, akkor nem lesz elég energiája ahhoz, hogy a család vagy a szélesebb közösség érdekeit is képviselje. A létfenntartás önmagában is értelmet ad az életnek. Az emberek nagy többsége valószínűleg kényelmesen megreked a második fejlődési szinten, ahol a család, a cég, a közösség, a nemzet jólété az értelem forrása. Még kevesebben érik el a harmadik szintet, a gondolkodó individualizmust, és csak néhányunknak adatik meg újra egyesülni az univerzális értékekkel. Így hát ezek a fázisok nem szükségszerűen azt tükrözik, hogy mi történik vagy fog történni, inkább arról adnak tájékoztatást, mi történhet, ha valaki szerencsés és sikerül a tudata felett úrrá lennie.
A fentebb leírt négy fázis a legegyszerűbb modell, amellyel le lehet írni, hogyan kap értelmet az élet a komplexitás különböző fokozataiban; más modellek hat vagy akár nyolc fázist is elkülönítenek. A lépések száma lényegtelen, csak az számít, hogy a legtöbb elmélet felismeri ennek a dialektikus feszültségnek a fontosságát, a differenciáció és integráció váltakozását. Ebből a szempontból úgy tűnik, az egyéni élet változatos „játékok” sorozatából áll, különböző célokkal és kihívásokkal, amelyek az emberek érettségével együtt változnak. A komplexitás azt kívánja, hogy fektessünk energiát velünk született képességeink kifejlesztésébe, váljunk ennek során autonómmá, tanuljunk meg saját erőnkre támaszkodni, legyünk tudatában egyediségünknek és saját korlátainknak. Ugyanakkor energiát kell fektetnünk abba is, hogy felismerjük, megértsük és megkíséreljük alkalmazni a saját individuális létünk határain kívül eső erőket is. Természetesen nem kell ezeket a terveket megvalósítanunk. Ám ha nem tesszük, jó esélyünk van rá, hogy előbb vagy utóbb meg fogjuk bánni.
AZ ELSZÁNTSÁG SZEREPE
A cél megadja az erőfeszítések irányát, de nem szükségszerűen teszi könnyebbé az életet. A célok mindenféle bajhoz is vezethetnek, és ezen a ponton az ember erős késztetést érez, hogy feladja az egészet, keressen valami kevésbé kimerítő forgató könyvet, ami köré cselekedeteit rendezheti. Ha mindig megváltoztatja a céljait, valahányszor akadályokba ütközik, annak az lesz az ára, hogy noha élete kellemesebbé és kényelmesebbé válik, üres és értelmetlen lesz.
A Zarándokok, akik először telepedtek le Amerikában, úgy döntöttek, hogy a lelkiismeretük szerinti szabad vallásgyakorlás elengedhetetlen ahhoz, hogy énjük integritását fenntartsák. Hittek abban, hogy semminek sincs számukra nagyobb jelentősége, mint annak, hogy a Legfelsőbb Lénnyel háborítatlan legyen a kapcsolatuk. Nem ők voltak az elsők, akik olyan célt választottak, melynek alárendelték életüket – sokan jártak már előttük. Ami mégis megkülönböztette a Zarándokokat a hozzánk hasonló többiektől, az az volt, hogy – akár a masadai zsidók, a keresztény mártírok vagy a késő középkori dél francia kathar szekta – nem hagyták, hogy a nehézségek és az üldöztetés felmorzsolja elszántságukat. Hitük meggyőződését követték, bárhova vezérelte is az őket, és úgy tettek, mintha a vállalt értékek megérnék, hogy feláldozzák miatta kényelmüket vagy akár életüket is. Mivel így cselekedtek, céljaik valóban fontosak lettek, függetlenül attól, hogy eredetileg mekkora értéket hordoztak magukban. Ezek az elkötelezettségük által értékessé váló célok segítettek értelmet adni a Zarándokok létezésének.
Egyetlen célnak sem lehet nagy hatása, ha nem vesszük komolyan. Minden egyes cél következményekkel jár, és ha nem készülünk fel arra, hogy ezekkel számolnunk kell, akkor a célnak nem lesz értelme. A nehezen elérhető csúcsra törekvő hegymászó tisztában van azzal, hogy az út nagy része fárasztó és veszélyes lesz; ám ha túl könnyen feladja, akkor vállalása is értéktelenebb lesz. Ugyanez igaz minden áramlat-élményre: kölcsönös kapcsolat áll fenn a célok és a hozzájuk szükséges erőfeszítések között. Kezdetben a cél igazolja az erőfeszítést, később azonban már az erőfeszítés igazolja a célt. Azért kötünk házasságot valakivel, mert úgy gondoljuk, jövendő házastársunk érdemes arra, hogy megosszuk vele az életünket. Ha azonban a házasság megkötése után nem viselkedünk ennek a feltételezésnek megfelelően, akkor a kapcsolat is idővel veszíteni fog értékéből.
Mindent tekintetbe véve nem mondhatjuk, hogy az emberiségből hiányozna a bátorság, hogy kitartson amellett, amire egyszer elszánta magát. Szülők milliárdjai áldozzák fel magukat a gyermekeikért minden korban és minden kultúrában, s adnak értelmet ezzel saját életüknek. Legalább ennyien fordítják minden energiájukat arra, hogy megőrizzék földjüket és nyájaikat. Több millióan adnak fel mindent hazájuk, vallásuk vagy művészetük kedvéért. Akik állhatatosan így tesznek, azoknak minden fájdalom és kudarc ellenére is van esélyük rá, hogy életük egyetlen hosszan tartó áramlat-élménnyé váljon: koncentrált, belsőleg összefüggő, logikusan elrendezett tapasztalatsorrá, melyet – belső rendje miatt – értelmes és örömteli eseménysorként élnek át.
Ám ahogy a kultúra egyre összetettebbé válik, úgy lesz egyre nehezebb elérni a teljes elszántságnak ezt az állapotát. Egyszerűen túl sok cél vetélkedik az elsőbbségért, és ki mondhatná meg, melyik érdemes arra, hogy neki szenteljük teljes életünket? Né hány évtizede egy nő számára egyértelműen helyénvaló volt, ha családja jólétét és boldogulását tűzte ki végső célként, részben mert nemigen volt más választása. Ma már lehet belőle művész, üzlet asszony, tudós vagy akár katona is, és többé nem „nyilvánvaló”, hogy a nő legfontosabb szerepe az, hogy anya és feleség legyen. A bőség zavara mindannyiunkra kihat valamilyen módon. Sokkal szabadabban mozgunk, nem kötődünk már annyira a szülő helyünkhöz: nincs okunk arra, hogy azonosuljunk szülővárosunkkal vagy bekapcsolódjunk a helyi közösségbe. Ha másutt zöldebb a fű, akkor egyszerűen átmegyünk oda – „És mi lenne, ha Ausztráliában nyitnánk meg azt a vendéglőt?” Az életmód és a vallás választás kérdése, s ezért könnyen módosítható lett. Régen egy vadász holtáig vadász maradt, egy kovács egész életében gyarapította mesterségbeli tudását. Most már foglalkozásunk sem tartozik olyan szorosan az identitásunkhoz: senkinek sem kell örökké könyvelőnek maradnia, ha nem akar.
Az előttünk álló választási lehetőségek sokasága oly mértékben kitágította személyes szabadságunkat, hogy ez még száz évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna. Az egyformán vonzó választási lehetőségek azonban elkerülhetetlenül a célok bizonytalanná válásával járnak együtt: a bizonytalanság gyengíti az elhatározást, az elszántság hiánya pedig elértékteleníti a választási lehetőséget. Épp ezért a szabadság nem szükségszerűen segíti elő az élet értelmessé tételét – épp ellenkezőleg. Ha a játékszabályok túl rugalmassá válnak, a koncentráció csökken, és nehezebb elérni az áramlat-élményt, viszont ha kevesebb és világosabb választási lehetőség áll előttünk, sokkal könnyebben elkötelezzük magunkat egy cél iránt.
Ez nem azt jelenti, hogy vissza kellene térnünk a múlt merev értékrendjéhez és behatárolt választási lehetőségeihez, ha tehetnénk – nem is tehetjük. A ránk szakadt komplexitás és szabadság, melynek megszerzéséért oly keményen harcoltak őseink, olyan lehetőség, mellyel meg kell tanulnunk élni. Ha erre képesek vagyunk, akkor a mi leszármazottaink élete oly végtelenül gazdag lesz, mint semmi más ezen a földön. Ha nem, akkor azt kockáztatjuk, hogy egymásnak ellentmondó, értelmetlen célokra pazaroljuk az energiánkat.
Addig is hogyan állapítsuk meg, mibe fektessünk pszichikai energiát? Nincs senki odafent, aki azt mondaná: „Itt egy cél, érdemes ennek szentelni az életed”. Mivel nem létezik abszolút bizonyosság arra nézve, mi felé kellene fordulnunk, saját magunknak kell kitalálnunk, mi legyen életünk legfontosabb célja. Próba szerencse módszerrel, kitartó tanulással kibogozhatjuk az ellent mondó célok hálóját, és kiválaszthatjuk közülük azt az egyet, amelyik összefogja cselekedeteinket.
Az önismeret oly régi gyógyszer, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni az értékéről – az a folyamat, amelyen keresztül összhangba hozhatjuk egymással a konfliktusban álló lehetőségeket. „Ismerd meg önmagad!” – „GNOTI SE AUTON”, vésték egykor a delphoi jósda bejárata fölé, és azóta is számtalan epigramma adja tovább ugyan ezt a tanácsot. Hogy miért ismétlik olyan gyakran, annak az az egyik oka, hogy beválik.
Mindazonáltal minden nemzedéknek magának kell újra felfedeznie, hogy ezek a szavak mit jelentenek, mit tartalmaz ez a tanács az egyes ember számára. Ahhoz pedig, hogy ezt meg tudjuk tenni, mindig újra kell értelmeznünk korunk szellemének megfelelően, és meg kell találnunk a korszerű mód szert, mellyel alkalmazhatjuk.
A belső konfliktust az okozza, ha túl sok dolog tart igényt a figyelmünkre. A túl sok vágy, a túlságosan sok összeegyeztethetetlen cél mind azért küzd, hogy önmaga felé irányítsa a pszichikai energiát. Ebből az következik, hogy a konfliktusok feloldásának egyetlen módja, ha a lényegbevágó igényeket különválasztjuk azoktól, melyek nem olyan fontosak, és azok között is felállítjuk a fontossági sorrendet, melyek végül fennmaradtak a rostán. Ezt alapvetően kétféle módon tehetjük meg: az ókori gondolkodásnak megfelelő felosztás szerint a vita activa, vagyis a cselekvő élet, avagy a vita contemplativa, vagyis a szemlélődő élet mód követésével.
Ha valaki a vita activában merül el, akkor úgy kerül az áramlatba, hogy konkrét külső feladatoknak adja át magát. Sok nagy vezető, mint például Winston Churchill vagy Andrew Carnegie tűzött ki maga elé olyan életcélokat, melyeket aztán nagy elszántsággal véghez is vittek a belső harc mindenféle jele vagy a fontossági sorrend felállításával kapcsolatos bármilyen probléma nélkül. Sok olyan sikeres üzletember, hivatásának élő értelmiségi és tehetséges mesterember van, akik megtanulnak bízni saját ítéletükben és hozzáértésükben, s így megint a gyermekek öntudatlan spontaneitásával képesek cselekedni. Ha életünk küzdőtere bővelkedik lehetőségekben akkor folyamatos áramlatban fogunk dolgozni, és nem lesz időnk észrevenni a normális életben előforduló entrópiát. Tudatunkban mindig közvetett módon fog visszaállni a harmónia: nem azért, mert szembenézünk az ellentmondásokkal és megpróbáljuk feloldani az egymással konfliktusban álló célok és vágyak közötti feszültségeket, hanem azért, mert választott céljainkat olyan intenzitással igyekszünk valóra váltani, hogy semmi más nem tud vetélkedni vele.
A cselekvés segít megteremteni a belső rendet, de azért meg vannak a hátrányai is. Ha valaki csak praktikus célokat tűz ki maga elé, és azokat igyekszik minden erejével elérni, esetleg kitörli az életéből a belső konfliktusokat, de gyakran azon az áron, hogy rendkívüli módon beszűkíti a választási lehetőségek körét. A fiatal mérnök, aki negyvenöt éves korára gyárigazgató akar lenni, és minden energiáját ennek szenteli, valószínűleg hosszú éveken át sikeresen és töretlenül halad előre, előbb vagy utóbb azonban előbukkannak a háttérbe szorult alternatívák – elviselhetetlen kételyek és sajnálkozás formájában. Megérte vajon feláldozni egészségemet az előléptetésért? Mi történt azokkal az aranyos kis gyerekekkel, akikből időközben flegma kamaszok lettek? Most, hogy elértem a hatalmat és az anyagi biztonságot, mihez kezdjek vele? Más szavakkal, azok a célok, melyek egy ideig erőt adtak, hirtelen nem bizonyulnak elég erősnek ahhoz, hogy értelmet adjanak egy egész életnek.
Itt derül ki, hogy a szemlélődő életmódnak is megvan a maga előnye. Az élmények feletti elgondolkodást, a lehetőségek és következményeik reális mérlegelését már jó ideje az élet legjobb megközelítésének tartják. Akár a pszichiáter díványán történik, ahol fáradságos munkával kibékítjük elnyomott vágyainkat tudatunk többi részével, akár olyan módszeres önvizsgálat formájában, amely a jezsuitáknál szokás, hogy minden nap többször áttekintik, vajon az elmúlt néhány óra cselekedetei összeegyeztethetőek-e a hosszú távú célokkal. Az önismeret sokféle módon érhető el, és ezek mindegyike megnövekedett belső harmóniához vezet.
Ideális esetben a tettek és az elmélkedés kiegészítik és támogatják egymást. A tett önmagában vak, a gondolkodás tehetetlen. Mielőtt sok energiát fektetnénk egy cél elérésébe, megéri feltenni alapvető kérdéseket: Tényleg akarom ezt csinálni? Tényleg szeretem csinálni? Vajon az előrelátható jövőben is élvezni fogom? Megéri az ár, amit fizetnem kell érte – nekem és másoknak is? Képes leszek együtt élni magammal, ha elérem?
Ezeknek a látszólag könnyű kérdéseknek a megválaszolása csaknem lehetetlen olyan emberek számára, akik elvesztették a kapcsolatot saját élményeikkel. Ha valaki sosem törődött azzal, hogy rájöjjön arra, mit is szeretne, ha a figyelmét annyira lefoglalják a külső célok, hogy elmulasztja észrevenni saját érzéseit, akkor nem tudja értelmesen megtervezni cselekedeteit sem. Másfelől azonban ha az efféle tűnődés és önvizsgálat szokása már kifejlődött valakiben, akkor nem kell minden egyes alkalommal mélyre ásnia saját lelkében, hogy eldöntse, vajon egy adott tett entrópiát idéz elő vagy sem. Csaknem ösztönösen tudni fogja, hogy egy bizonyos előléptetés több stresszel fog járni, mint amennyit megér, vagy hogy egy adott barátság – lehet bármilyen vonzó – elviselhetetlen feszültségeket gerjeszt a házasságában.
Viszonylag könnyű rövid időszakokra rendet teremteni az elmében; erre bármilyen reális célkitűzés képes. Egy jó játék, egy sürgős munka, egy boldog közjáték otthon mind fókuszálni tudja a figyelmet, és előidézni ezzel az áramlat harmonikus élményét. Az élet egészére azonban már sokkal nehezebb kiterjeszteni ezt az állapotot. Ehhez az kell, hogy energiánkat olyan célokba fektessük, melyek elég meggyőzőek ahhoz, hogy még akkor is igazolják erőfeszítéseinket, mikor a forrásaink kimerültek, és mikor a sors könyörtelenül megtagadja tőlünk a kényelmes életnek még az esélyét is. Ha céljainkat jól választottuk meg, és ha van ahhoz bátorságunk, hogy az akadályok ellenére is kitartsunk mellettük, akkor figyelmünk olyan mértékben a tetteinkre és a körülöttünk zajló eseményekre fog irányulni, hogy nem lesz időnk boldogtalannak lenni. Akkor pedig közvetlenül megérezzük az élet szövevényében a rendet, mely minden gondolatot és érzelmet harmonikus egységgé illeszt össze.
A HARMÓNIA VISSZASZERZÉSE
Ha életünket a cél és az elszántság kovácsolja egybe, a következmény a belső harmónia érzése, a tudat tartalmának dinamikus rendje lesz. Joggal tehetjük fel azonban a kérdést, hogy miért olyan nehéz elérni ezt a belső rendet? Miért kell valakinek keményen küzdenie, hogy az életet koherens áramlat-élménnyé tegye? Nem úgy születünk-e, hogy békében élünk önmagukkal – nem természettől rendezett-e az emberi természet?
Az ember eredeti állapota, amely az önmagára irányuló tudat kifejlődését megelőzően fennállt, valóban a belső béke állapota lehetett, melyet csak időről időre zavart meg az éhség, a szexualitás, a fájdalom és a veszély felbukkanása. A pszichikai entrópia azon formái, melyek mostanában annyi kínt okoznak nekünk – beteljesületlen vágyak, meghiúsult elvárások, magány, frusztráció, szorongás, bűntudat – valószínűleg csak nemrégen váltak az elme megszállóivá. Az agykéreg hatalmas növekedésének és a kultúra jelképes gazdagodásának melléktermékei mindannyian – a tudat felbukkanásának árnyai.
Ha emberi szemmel nézzük az állatok életét, arra a következtetésre jutunk, hogy idejük legnagyobb részét áramlatban töltik, mert általában azt teszik, amire teremtve lettek. Amikor az oroszlán éhes, morogni kezd és prédára fog lesni, míg éhségét nem csillapította, utána pedig lefekszik és a napon sütkérezve álmodja az oroszlánok álmát. Nincs okunk azt hinni, hogy kielégítetlen ambícióktól szenved vagy nyomasztja a felelősség. Az állatok képességei mindig összhangban vannak a konkrét követelmények kel, mivel elméjük – ösztönös módon – csak arról tartalmaz információt, ami aktuálisan jelen van a környezetben testi állapotukkal kapcsolatosan. Így az éhes oroszlán csak azt fogja fel környezetéből, ami a gazella felderítéséhez kell, míg egy jóllakott oroszlán teljességgel a nap melegére koncentrál. Elméje nem mérlegel pillanatnyilag elérhetetlen lehetőségeket; kellemes alternatívákat sem képzel maga elé, és a kudarc lehetősége sem zavarja.
Az állatok éppúgy szenvednek, mint mi, ha a biológiai alapon beléjük kódolt célokat nem tudják elérni. Ők is érzik az éhség, a fájdalom és a kielégítetlen szexuális vágy kínjait. Azok a kutyák, melyeket úgy neveltek, hogy az ember barátai legyenek, szenvednek, ha gazdájuk egyedül hagyja őket. De az összes élőlény közül csak az ember van olyan helyzetben, hogy saját szenvedésének okozója legyen; a többi élőlény nem eléggé fejlett ahhoz, hogy képes legyen zavart és kétségbeesést érezni még azután is, hogy szükségletei kielégültek. Megszabadulván a külső okokból bekövetkező konfliktusoktól, harmóniában vannak önmagukkal, és átélik a megszakítatlan összpontosításnak azt az állapotát, amelyet az embereknél áramlatnak hívunk.
A pszichikai entrópia emberi sajátosság, és annak köszönhető, hogy mindig többet akarunk annál, mint amit valóban el tudunk érni, és úgy érezzük, többet érhetünk el, mint amennyi valóban lehetséges. Ez csak akkor jöhet létre, ha az ember egyszerre egynél több célt tart szem előtt, ugyanakkor tudatában van egymással ütköző vágyainak is. Az elmének nemcsak azt kell tudnia, ami van, hanem azt is, ami lehetne. Minél összetettebb egy rendszer, annál nagyobb teret enged az alternatíváknak – és annál több dolog romolhat el benne. Ez természetesen érvényes az elme fejlődésére is: minél több információt képes kezelni, úgy növekedik a belső konfliktus lehetősége. Amikor túl sok a követelmény, lehetőség, feladat, akkor szorongani kezdünk; mikor túl kevés, akkor unatkozni.
Hogy ezt az evolúciós analógiát tovább kövessük és a biológiai evolúcióról a társadalmira is kiterjesszük, valószínűleg igaz, hogy a kevésbé fejlett kultúrákban, ahol a társadalmi szerepek, az alternatív célok és cselekvési lehetőségek száma és összetettsége elhanyagolható, az áramlat átélésének nagyobb az esélye. A „boldog vadember” mítosza azon a megfigyelésen alapul, hogy a primitív népek, ha nem fenyegeti őket semmi, olyan derűsnek látszanak, hogy az irigységet kelt a differenciáltabb kultúrából érkező látogatóban. A mítosz azonban csak az igazság egyik feléről számol be: amikor a „vadember” éhes vagy fáj valamije, semmivel sem boldogabb nálunk, és ő valószínűleg gyakrabban kerül ilyen helyzetbe, mint mi. A technikailag kevésbé fejlett kultúrákban élő emberek belső harmóniája behatárolt választási lehetőségeiknek és adott képességeiknek köszönhető, mint ahogy a mi lelkünkben felbukkanó zűrzavar a határtalan lehetőségek és a folytonos tökéletesedés szükségszerű következménye. Goethe jelenítette meg ezt a dilemmát abban az alkuban, amelyet doktor Faustus kötött Mefisztóval: a jó doktor tudásra és hatalomra tett szert, de azon az áron, hogy a lelkéből eltűnt a harmónia.
Nem kell messzi tájakat bejárnunk ahhoz, hogy lássuk, hogyan lehet az áramlat természetes része az életnek. Mielőtt Én-tudata kifejlődne, minden gyerek spontán módon cselekszik, teljes átéléssel és elszántsággal. Az unalom olyasmi, amit a gyerekek csak nehezen sajátítanak el, válaszul a mesterségesen beszűkített lehetőségekre. Ez persze nem azt jelenti, hogy a gyerekek mindig boldogok. Kegyetlen vagy nemtörődöm szülők, szegénység és betegség, az élet elkerülhetetlen balesetei mind szenvedést okozhatnak. Egy gyerek azonban ritkán boldogtalan anélkül, hogy jó oka ne lenne rá. Érthető hát, hogy az emberek olyan nosztalgiával gondolnak vissza kora gyermekkoruk éveire; sokan érzik úgy, mint Tolsztoj Ivan Iljicse, hogy a gyerekkor teljes szívvel átélt derűje, az itt és a most osztatlan átélése az évek múlásával egyre nehezebben visszahozható.
Ha csak néhány lehetőséget tudunk elképzelni, akkor viszonylag könnyebb elérni a harmóniát. A vágyak egyszerűek, a választási lehetőségek világosak. Nem sok tere nyílik a konfliktusoknak, nincs szükség kompromisszumra. Ez az egyszerű rendszerek rendje – azért rend, mert nincs, ami megzavarja. Ez azonban törékeny harmónia: ahogy a komplexitás lépésről lépésre nő, úgy növekszik vele együtt az entrópia lehetősége is, melyet maga a rendszer gerjeszt.
Több tényezőjét is elkülöníthetjük annak, hogy a tudat miért válik egyre komplexebbé. A faj szintjén a központi idegrendszernek a biológiai evolúció folyamán történő kifejlődése az egyik ok. Mikor az elmét már nem kizárólag a reflexek és az ösztönök uralják, akkor megadatik neki a választás kétes áldása. Ha az emberi történelem szintjét tekintjük, a kultúra – a nyelvek, hit rendszerek, technológiák – fejlődése a másik ok, amiért az elme tartalma egyre differenciáltabbá válik. Ahogy a társadalmi rendszerek az elszórt törzsektől elérkeznek a zsúfolt nagyvárosokig, úgy kapnak helyet bennük az egyre specializáltabb szerepek, melyek gyakran egymással ütköző gondolatokat és tetteket kívánnak meg ugyanattól a személytől. Többé már nem lehet minden ember vadász, aki megosztja tudását és érdeklődését összes többi társával. A farmer és a molnár, a pap és a katona most már mind különbözőképpen látják a világot. Nincs már egyetlen helyes viselkedés mód, és minden szerep más képességeket kíván meg. Az egyéni élet tartama alatt is minden ember egyre növekvő mértékben ki van téve annak, hogy szembe kell néznie egymásnak ellentmondó célokkal, egymással összeegyeztethetetlen cselekvési lehetőségek kel. A gyerekek előtt általában kevés és még koherens választási lehetőség áll, de ez az életkor növekedésével egyre inkább megváltozik. A korábbi egyértelműséget, ami lehetővé tette a spontán áramlatot, elhomályosítja az egymással feleselő értékek, hiedelmek, választási lehetőségek és magatartások kakofóniája.
Nem sokan szállnának szembe azzal az állítással, hogy hiába olyan harmonikus az egyszerűbb tudat, mégis előnyösebb az összetettebb. Noha megcsodáljuk a pihenő oroszlán felhőtlen derűjét, azt, ahogy a természeti népek elfogadják sorsukat, vagy ahogy a gyerek teljes szívvel a jelenben él, a mi problémáink megoldására mégsem nyújthatnak modellt. Az ártatlanság rendje már kívül esik az általunk bejárható körön. Ha már egyszer gyümölcsöt szedtünk a tudás fájáról, az Édenkertbe vezető út örökre zárva marad előttünk.
ÉLETTERVEK ÉS AZ ÉLET ÉRTELME
Ha nem akarjuk elfogadni a genetikailag vagy társadalmilag belénk programozott célokat, akkor a harmóniát észérvek és a szabad választás segítségével kell megteremtenünk. Olyan filozófusok, mint Heidegger, Sartre és Merleau-Ponty, már tudják, hogy a modern embernek szembe kell néznie ezzel, és elnevezték „tervnek”, amely az ő szóhasználatukban olyan célirányos cselekedeteket jelent, melyek formát és értelmet adnak az egyén életének. A pszichológusok ezzel szemben inkább a helyénvaló törekvés (pro priate strivings) vagy az életterv (life theme) kifejezést használják. Ezek a fogalmak mindegyik esetben azt fejezik ki, hogy az egyes célok visszavezethetők egy olyan végső célra, mely az egyén minden cselekedetének jelentőséget ad.
Az életterv meghatározza, mely dolgok teszik az életet élvezhetővé, akárcsak egy játék, melynek szabályait és lépéseit be kell tartanunk ahhoz, hogy áramlatba kerüljünk. Az életben jelentéssel ruház fel minden eseményt – nem feltétlenül pozitív értelművel, de jelentéssel. Ha valaki minden energiáját abba fekteti, hogy egymillió dollárja legyen, még mielőtt betöltené a harmincat, akkor minden esemény vagy egy lépéssel közelebb viszi a célhoz vagy távolabb attól. A világos visszacsatolás meg fogja könnyíteni számára, hogy szívvel-lélekkel elkötelezze magát tettei mellett. Még ha minden pénzét elveszíti is, gondolatai és tettei értékesek maradnak számára, mert összetartja őket a közös cél. Ugyanúgy az az ember, aki a rák ellenszerét akarja minden másnál jobban meg találni, általában tudni fogja, hogy közelebb került-e a céljához vagy sem – mindenesetre mindig tudja, mit kell tennie, és azt is, hogy mindaz, amit tesz, értelemmel bír.
Amikor valakinek a pszichikai energiája egybeolvad élet tervével, a tudatban megjelenik a harmónia. Nem minden életterv egyformán produktív. Az egzisztencialista filozófusok különbséget tesznek autentikus és nem autentikus tervek között. Az első az olyan ember élettervét jellemzi, akiben tudatosul a szabad választás lehetősége, és racionális érveken alapuló személyes döntést hoz. Nem számít, hogy mi maga a döntés, amíg a személy érzéseit és hitét fejezi ki. A nem autentikus tervekben a választás annak alapján történik, hogy mit érez valaki kötelezőnek csak azért, mert mindenki más ezt csinálja. Itt nincs igazi alternatíva. Az autentikus tervek általában belsőleg motiváltak, önmagukban hordozzák értékeiket, a nem autentikus tervek választását külső erők motiválják. Hasonló megkülönböztetés áll fenn egyfelől a saját élettervek, másfelől pedig az elfogadott élettervek között. Az első esetben az egyén maga írja cselekedetei forgatókönyvét személyes tapasztalatai és választási lehetőségei alapján, a második esetben pedig egyszerűen felvesz egy előre meghatározott szerepet egy olyan forgatókönyvből, melyet mások írtak meg.
Az élettervek mindkét típusa segít értelmet adni az életnek, de mindkettőnek megvannak a hátulütői. Az elfogadott életterv nagyon jól működik egészen addig, amíg a társadalmi rendszer egészséges és józan; ellenkező esetben eltorzult célok csapdájába csalhatja az egyént. A náci Adolf Eichmann számára – aki emberek tízezreit küldte hideg fejjel a gázkamrába – a bürokrácia szabályai szentek voltak. Minden valószínűség szerint áramlat-élményben volt része, ahogy összeállította a vonatok pontosan illeszkedő menetrendjét, és biztosította, hogy a szükséges mennyiségű vagon mindig és mindenhol rendelkezésre álljon, és hogy az embereket a lehető legkisebb költséggel szállítsák. Úgy tűnik, soha nem kérdőjelezte meg, hogy amit tesz, az helyes-e vagy sem. Amíg parancsokat követhetett, addig a tudata harmonikusan működött. Számára az élet értelme az volt, hogy egy erős, jól szervezett intézmény része legyen, semmi más nem számított. Békés, normális időkben egy Adolf Eichmannhoz hasonló ember a társadalom megbecsült tagja, de élettervének sebezhetősége azonnal nyilvánvalóvá lesz, amint beteges lelkű és gátlástalan emberek ragadják magukhoz a hatalmat. Ekkor a mintaállampolgárból bűnrészes lesz anélkül, hogy céljait megváltoztatná vagy akár tudatában lenne annak, hogy milyen embertelen cselekedeteket követ el.
A saját élettervek más okok miatt törékenyek. Mivel az élet értelmét személyesen felfedezni akaró emberek egyéni küzdelmeinek termékei, társadalmi legitimációjuk általában igen csekély. Gyakran új és szokatlan dolgokról van szó, melyeket mások könnyen őrült vagy romboló hatású ideának tarthatnak. A legerőteljesebb élettervek gyakran újra felfedezett és egyénileg választott ősrégi emberi célokon alapulnak. Malcolm X, akinek korai évei a nyomornegyedekben élő fiatalok megszokott forgatókönyvét követték – utcai verekedés és drogkereskedelem –, a börtönben olvasmányai hatására másfajta célokat fedezett fel, mely célok hozzásegítették a méltósághoz és az önbecsüléshez. Lényegében teljesen új, korábban már elért emberi teljesítmények darabjaiból összeállított identitást teremtett a maga számára. A stricik és zsebtolvajok szokásos ügyeskedései helyett olyan összetett célt tűzött ki maga elé, amely számtalan perifériára szorult ember életét – függetlenül bőre színétől – teheti rendbe.
Kutatásaink egyik interjúalanya – nevezzük a továbbiakban E-nek – ugyancsak jó példát szolgáltat arra, hogyan állíthat össze valaki saját élettervet régi célok alapján. E. a század elején nőtt fel egy szegény bevándorló család fiaként. Szülei csak néhány szót beszéltek angolul, és alig tudtak írni-olvasni. Megrémítette őket New York lüktető nagyvárosi életmódja, de csodálták és szerették Amerikát és az országot megtestesítő hatóságokat. Amikor E. hétéves lett, szülei megtakarított pénzükből vettek neki egy biciklit születésnapjára. Néhány nappal később biciklizés közben elütötte egy szabálytalanul közlekedő autó, aminek következtében E. komoly sérüléseket szenvedett és a bicikli is összetörött. A kocsit egy gazdag orvos vezette, aki E.-t kórházba vitte, és azt mondta, hogy ha nem tesz feljelentést, akkor fedezi az összes kiadást és vesz egy új biciklit is. Sikerült meggyőznie E.-t és szüleit, akik bele egyeztek az alkuba. Sajnálatos módon az orvos soha többé nem jelentkezett, és E. apjának kölcsönt kellett felvennie, hogy kifizesse a drága kórházi számlákat. Másik biciklire nem telt.
Ez az esemény okozhatott volna olyan sérüléseket is E-nek, amelyek egész életében végigkísérik, cinikussá, mindenben csak a saját hasznát kereső emberré nyomorítva őt, ehelyett E. különös tanulságokat vont le az eseményből. Olyan élettervet teremtett belőle, amely nemcsak saját életének adott értelmet, hanem sok más embernek is segített élményeikben csökkenteni az entrópiát. A baleset után hosszú éveken keresztül E. és szülei is keserűek és gyanakvóak voltak, nehezen tudták felmérni az idegen emberek szándékait. E. apja úgy érezte, kudarcot vallott az életben, inni kezdett, befelé fordulóvá és búskomorrá vált. Úgy tűnt, a szegénység és tehetetlenség megteszi a magáét. Amikor azonban E. tizennégy-tizenöt éves lett, el kellett olvasnia az iskolában az Egyesült Államok alkotmányát és az állampolgári jogokat. Amikor a benne foglalt alapelveket összevetette saját életével, fokozatosan rájött, hogy családja szegénysége és elidegenedése nem az ő bűne, hanem annak az eredménye, hogy nincsenek tisztában a jogaikkal, nem ismerik a játékszabályokat és nincs megfelelő képviseletük azok között, akiknek a kezében van a hatalom.
Úgy döntött, hogy ügyvéd lesz, nemcsak azért, hogy saját élete jobb legyen, hanem azért is, hogy mások ne essenek olyan könnyen igazságtalanság áldozatául, mint ő. Célja körvonalazódván elhatározása egy pillanatra sem ingott meg. Felvették a jogi karra, egy híres bíró mellett gyakornokoskodott. Később maga is bíró lett, karrierje csúcsán pedig éveken keresztül dolgozott az elnöki kabinetben az állampolgári jogok védelmén és a törvény hozásban. Élete végéig az a terv vezérelte gondolatait, tetteit és érzéseit, melyet még kamaszkorában választott. Életének minden cselekedete egyetlen nagy játszma része volt, és olyan szabályok és célok fogták őket össze, melyeket ő rendelt maga fölé. Úgy érezte, hogy életének értelme van, és élvezettel nézett szembe az útjába kerülő feladatokkal.
E. élete több szempontból is jellegzetes példája annak, hogy miként kovácsolódik össze egy ember életterve. Első helyen kell megemlíteni, hogy az életterv sok esetben a korai években elszenvedett fájó, személyes sérelemre – szülők elvesztésére, elhanyagoltságra vagy rossz bánásmódra – adott reakció. Valójában nem maga a trauma számít; a külső esemény soha nem határozza meg az életterv tartalmát. A szenvedés értelmezése a lényeges. Egy erőszakos, alkoholista apa gyerekei többféle módon is magyarázhatják szerencsétlenségüket. Mondhatják azt, hogy apjuk egy szörnyeteg, aki pusztuljon csak el; vagy ő is csak egy ember, és az ember esendő és kegyetlen; hogy a szegénység az oka mindennek, és az ilyen sorsot csak úgy lehet elkerülni, hogy az ember meg gazdagszik; hogy műveletlensége és tehetetlensége miatt ilyen. Valószínűleg magyarázatok mindegyike igaz, de csak az utolsóból nőhet ki egy olyan életterv, amelyet E. dolgozott ki magának.
Így hát a következő kérdés az, hogy a szenvedések milyen értelmezése vezet negentropikus élettervekhez? Ha a gyerek, akit erőszakos apja rendszeresen bántalmaz, arra a következtetésre jut, hogy problémájának gyökere az emberi természetben rejlik, mert minden ember esendő és kegyetlen, akkor nem sokat tehet ellene. Hogyan tudhatná egy gyerek megváltoztatni az emberi természetet? Hogy valaki értelmet találjon a szenvedésben, ahhoz az kell, hogy potenciális kihívásként értelmezze. E. számára is csak akkor nyílt meg az út a megfelelő képességek elsajátítása –jogi tanulmányai – előtt, csak akkor lett képes szembenézni személyes életének szerencsétlenségeivel, ha a problémát úgy fogalmazta meg, mint amely a kisebbségek kirekesztettségének és tehetetlenségének tulajdonítható, nem pedig apja hibájának. Az, ami egy traumatikus esemény következményeit az életnek értelmet adó feladattá fordítja, az nem más, mint az előző fejezetben már említett disszipatív struktúra, vagyis a rendetlenség renddé szervezésének képessége.
Végül pedig egy komplex, negentropikus életterv általában nem egyszerűen egy személyes problémára adott válasz, hanem a feladat kiterjed más emberekre, néha az egész emberiségre is. E. például a tehetetlenség problémáját nemcsak saját vagy szülei esetében tartotta fontosnak, hanem minden szegény, az ő szüleihez hasonló helyzetben lévő bevándorló esetében is. Így bármilyen megoldást talált saját problémáira, annak nemcsak ő maga látta hasznát, hanem sokan mások is. A megoldások felkínálásának önzetlensége tipikus a negentropikus élettervek esetében, és sok ember életébe hoz harmóniát.
Gottfried, akivel Chicagói Egyetemen dolgozó kutatócsoportunk készített interjút, hasonló példával szolgálhat. Gottfried gyermekként nagyon közel állt édesanyjához, kora gyermek korának évei napsugaras, kedves emlékeket idéznek fel benne. Nem töltötte azonban még be a tíz évet, amikor édesanyja rákos lett és nagy fájdalmak közepette meghalt. A kisfiú menekülhetett volna önsajnálatba és depresszióba, vagy körülbástyázhatta volna magát áthatolhatatlan cinizmussal, ő azonban kezdett úgy gondolni a betegségre, mint saját személyes ellenségére, és megesküdött, hogy le fogja győzni. Idővel orvosi diplomát szerzett, rákkutató lett, és munkájában elért eredményei jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az emberiség egyszer megszabaduljon ettől az átoktól. Ebben az esetben is egy személyes tragédia változott át meg oldandó feladattá. Miközben a cél eléréséhez szükséges képességeket próbálja valaki megszerezni, sok más ember életét teszi jobbá.
Freud óta foglalkoztatja a pszichológusokat az, hogy a kora gyermekkori traumák hogyan vezetnek felnőttkori pszichés zavarokhoz. Ezt az ok-okozati összefüggést viszonylag könnyű követni. Nehezebb – és érdekesebb – feladat magyarázatot találni arra, hogy mi történik az ellenkező esetben, amikor éppen a szenvedés sarkall arra valakit, hogy nagy művésszé, bölcs államférfivá vagy tudóssá váljon. Ha feltételezzük, hogy egyértelműen a külső események határozzák meg a lelki történéseket, akkor logikus, hogy a szenvedésre válaszul bekövetkező neurotikus reakciót tekintjük normálisnak, a konstruktív reakciót pedig „hárításnak” vagy „szublimálásnak”. Ha azonban abból indulunk ki, hogy az embereknek van választási lehetőségük a tekintetben, hogy hogyan reagálnak az eseményekre és milyen jelentést tulajdonítanak a szenvedésnek, akkor a konstruktív jellegű válasz a „normális”, a neurotikus pedig akkor következik be, ha az egyén képtelen megbirkózni a nehézségekkel, nem tudja elérni az áramlatot.
Mi az, ami bizonyos embereket képessé tesz arra, hogy életcélra leljenek, míg mások egy üres, tartalmatlan életen küzdik át magukat? Természetesen erre a kérdésre nincs egyszerű válasz, mert azt, hogy a tapasztalatok látszólagos káoszában felfedez-e valaki egy harmonikus élettémát, számtalan külső és belső tényező befolyásolja. Könnyebb kételkedni abban, hogy az életnek van értelme, ha az ember szegény, beteg és nyomorult, de még ilyenkor sem szükségszerű. Az emberarcú szocializmust hirdető filozófus, Antonio Gramsci, aki olyan mély hatást gyakorolt a modern európai gondolkodásra, például púposan született egy rozoga paraszt viskóban. Még gyerek volt, amikor az apját több évre börtönbe csukták, ahogy később kiderült, igazságtalanul, és a család csak tengődött egyik napról a másikra. Antonio kisgyerekként olyan beteges volt, hogy anyja minden este a legjobb ruháját adta rá és egy koporsóba fektette le aludni, mondván, hogy reggelre úgyis halott lesz. Mindent összevetve a kezdet nem volt valami ígéretes. Mindezek ellenére és sok más nehézséggel megbirkózva Gramsci küzdött az életben maradásért, és végül még azt is sikerült elérnie, hogy tanulhasson. Akkor sem állt meg, mikor már – tanárként – szerény megélhetésre tett szert, mivel úgy döntött, a valódi vágya az életben az, hogy harcolhasson az ellen a társadalmi helyzet ellen, amelyik tönkretette anyja egészségét és becstelenséggel vádolta meg apját. Végül egyetemi professzor és parlamenti képviselő lett belőle, egyike a fasizmus ellen harcoló legbátrabb vezetőknek. Mussolini börtönében halt meg; a végső pillanatig dolgozott: gyönyörű esszéket írt arról a csodálatos világról, amely a miénk lehetne, ha megszabadulnánk a gyávaságtól és a kapzsiságtól.
Az ilyen típusú személyiségre annyi példa van, hogy egyszerűen lehetetlen közvetlen kapcsolatot feltételezni a gyermekkori külső problémák és a felnőttkori belsőleg értelmetlen élet között. Thomas Edison beteges gyerek volt, szegény, és a tanára azt gondolta róla, hogy értelmi fogyatékos; Eleanor Roosevelt magányos, neurotikus lányként nőtt fel; Albert Einstein korai évei tele voltak csalódásokkal és szorongással – végül mégis mindannyian hasznos és fontos életet alakítottak ki a maguk számára.
Ha ezeknek az embereknek, akik értelmet tudtak adni az életüknek, van valami közös stratégiájuk, akkor az olyan egyszerű és nyilvánvaló, hogy csaknem szégyenkezve említem meg. Mégis beszélek róla, mert szinte már feledésbe merül. A stratégia abból áll, hogy az előző nemzedékek által megvalósított rendből kiemeljük és felhasználjuk azokat a mintákat, melyek segítenek elkerülni az elmében kavargó káoszt. A kultúrában sok ilyen célra felhasználható tudás – jól elrendezett információ – halmozódott fel, a jó zene, az építészet, a képzőművészet, a költészet, a színház, a tánc, a filozófia és a vallás bárki számára hozzáférhető, remek példát mutat arra, hogyan lehet harmóniát teremteni a káoszból. Sokan vannak mégis, akik tudomást sem vesznek róla, és kizárólag saját eszközeikkel próbálnak értelmet adni az életüknek.
Ez a felfogás nem különbözik attól, mintha a materiális kultúrát minden egyes nemzedék maga próbálná darabokból felépíteni. Egyetlen józan ember sem akarná nemzedékről nemzedékre újra feltalálni a kereket, a tüzet, az elektromosságot és azt a millió tárgyat és műveletet, melyek az emberi környezet részét képezik, hanem megtanuljuk használatukat. Rendezett információt veszünk fel a tanáraink, a könyvek és bizonyos modellek segítségével, hogy egyrészt profitálhassunk a múltban felhalmozott tudásból, másrészt esetleg végül majd meghaladjuk azt. Nem használni fel azt az információmennyiséget, amit elődeink oly nehezen gyűjtöttek össze arról, hogy hogyan kell élni, vagy azt remélni, hogy egy magunk is fel tudunk fedezni értelmes célokat, oktalan elbizakodottság. A sikerre való esély körülbelül akkora, mintha elektron mikroszkópot akarnánk építeni szerszámok és fizikai ismeretek nélkül.
Azok az emberek, akik felnőttként koherens életterveket fejlesztenek ki maguknak, gyakran kiemelik, hogy gyerekkorukban a szüleik gyakran meséltek nekik történeteket vagy olvastak fel könyvekből. Gyakran az jelenti az első találkozást a múltban összegyűjtött tapasztalatokból megismerhető értelmes renddel, amikor egy kedves, szerető, bizalomra méltó felnőtt tündér meséket, bibliai történeteket, régi hősökről szóló történeteket és mulatságos kis családi sztorikat mesél el nekünk. Összehasonlításképp elmondanám, hogy kutatásaink szerint azok az emberek, akik nem tűznek ki célokat maguk elé, s a társadalom megszabta célokat sem fogadják el azok megkérdőjelezése nélkül, általában nem emlékeznek arra, hogy szüleik felolvastak vagy meséltek volna nekik gyerekkorukban. A vasárnap reggel gyerekeknek sugárzott tévéműsorok értelmetlen és népszerűséghajhászó történetei képtelenek elérni ezt a célt.
Bármilyen legyen is valakinek a családi háttere, később az életben még mindig rengeteg lehetősége adódik arra, hogy merítsen a múltból. A legtöbb, komplex élettervvel rendelkező ember vissza tud emlékezni egy olyan idősebb emberre vagy történelmi alakra, akit rendkívüli módon csodált és példaképének tartott, vagy egy olyan könyvre, amely új cselekvési lehetőségeket tárt fel előtte. Így például egy híres, integritásáért széles körben tisztelt társadalomtudós mesélte, hogy amikor tizenévesen elolvasta Dickenstől a Két város történetét, olyan nagy hatást tett rá a Dickens által leírt társadalmi és politikai káosz – hasonlítván ahhoz a zűrzavarhoz, amelyet a szülei éltek át Európában az első világ háború után –, hogy ott és akkor eldöntötte, hogy életét annak megértésére fogja szentelni, hogy miért keserítik meg az emberek egymás életét. Egy árvaházban, rideg körülmények között felnőtt fiú pedig – amikor véletlenül a kezébe került egy Horatio Alger elbeszélés egy hozzá hasonlóan szegény és magányos fiatalemberről, aki egy kis szerencsével és kemény munkával kiverekszi magának, hogy előbbre juthasson az életben – azt gondolta magában: „Ha ő meg tudta csinálni, én miért ne tudnám?” Ma ez az ember emberbaráti cselekedeteiről ismert nyugalomba vonult bankár. Mások életét például Platón párbeszédeinek racionális rendje vagy éppen egy science fiction történet hőseinek bátor tettei változtatták meg.
A jó irodalom képes rendszerezett információt nyújtani a viselkedésről, a célkitűzésekről és értelmes célok köré sikeresen szervezett életekről. Az élet esetlegességével szembenézni kénytelen emberek közül sokan merítenek erőt abból a tudatból, hogy előttük már mások is küszködtek hasonló problémákkal, mégis képesek voltak boldogulni. És ez még csak az irodalom – hol van még a zene, a képzőművészet, a vallás és a filozófia?
Időnként szemináriumot tartok úgynevezett „midlife crisis” szel, azaz a középkorúaknál bekövetkező krízissel küzdő menedzsereknek. Ezek a sikeres üzletemberek már eljutottak a ranglétrán addig, ameddig eljuthattak, családi és magánéletük ellenben gyakran rendezetlen, ezért örülnek annak, ha elgondolkodhatnak azon, hogy mit tegyenek a következőkben. Évekig a fejlődéspszichológia legújabb kutatási eredményeire és elméleteire támaszkodtam előadásaimban és az utána következő beszélgetésekben. Meglehetősen elégedett voltam a találkozók sikerével, és a résztvevők is úgy érezték, hogy tanultak valami hasznosat. Az anyag felépítésével és tartalmával kapcsolatosan azonban elégedettségem sosem volt teljes.
Végül úgy döntöttem, kipróbálok valami szokatlant. Előadásomat Dante Isteni színjátékának rövid összefoglalásával fogom kezdeni. Végül is ez a hatszáz évvel ezelőtt írt mű – a legkorábbi leírás a ma középkorúak válságaként ismert jelenségről és annak megoldásáról. Dante azzal kezdi ezt a végtelenül gazdag és hosszú költeményt, hogy „Az emberélet útjának felén egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém.” Ami utána történik, az megragadó és sok tekintetben máig érvényes leírása azoknak a nehézségeknek, melyekkel egy középkorú ember szem be találja magát.
Dante, miközben a sötét erdőben bolyong, felfedezi, hogy három bősz vadállat leselkedik rá, és már fenik rá a fogukat. A három állat egy oroszlán, egy hiúz és egy nőstényfarkas – többek között a hatalomvágyat, a kéjvágyat és a mohóságot testesítve meg. Dante végzete a hatalom, a szex és a pénz utáni vágy, ugyanúgy, mint egy mai bestsellerben, Tom Wolfe Hiúságok máglyája c. regényében a főhősé, a középkorú New York-i tőzsdeügynöké. Dante, hogy meneküljön tőlük, felmászik egy dombra, az állatok azonban egyre közelebb kerülnek hozzá, és Dante végső kétségbe esésében isteni segítségért fohászkodik. Imájára egy jelenés a válasz: Vergilius, a költő szelleme, aki több mint ezer évvel Dante születése előtt már halott volt, ám akinek magasztos és bölcs verseit Dante annyira csodálta, hogy tanítómesterének tekintette. Vergilius megpróbál bátorságot önteni Dantéba: jó hír, hogy van olyan út, amely kivezet az erdőből, sajnos azonban az út a poklon keresztül vezet. Így lassan áthaladnak a pokol összes bugyrán, és tanúi lesznek mindazok szenvedésének, akik sosem választottak célt maguknak, és mindazok még szörnyűbb sorsának, akiknek célja az életben az entrópia növelése volt – ezek az úgynevezett „bűnösök”.
Némi szorongással vártam, hogy ezek a hajszolt üzletemberek hogy fogadják ezt a több száz éves példabeszédet. Attól féltem, hogy esetleg időpazarlásnak tartják ezzel foglalkozni, de szerencsére aggodalmam alaptalan volt. Sosem volt még ilyen komoly és nyílt beszélgetésünk a középkorúakat fenyegető csapdákról és arról, hogyan lehetne gazdagabbá tenni az elkövetkező éveket, mint az Isteni színjáték megbeszélése kapcsán. Később több résztvevő is mondta nekem négyszemközt, hogy milyen jó ötlet volt Dantéval indítani a beszélgetést. A történet oly világosan a kulcskérdések köré szerveződik, hogy utána sokkal könnyebb volt átgondolni őket és beszélni róluk.
Dante más szempontból is fontos modellként szolgálhat. Noha költeményét mély vallásos érzület és erkölcsi tartás hatja át, minden olvasó számára azonnal világos, hogy Dante kereszténysége nem elfogadott, hanem felfedezett hit. Más szavakkal, az a vallásos életterv, amelyet megteremtett, a kereszténység legjobb gondolatait ötvözi a görög filozófia és az Európáig eljutó muzulmán bölcsesség legértékesebb részeivel. Ugyanakkor Dante pokla zsúfolva van pápákkal, püspökökkel és papokkal, mindegyikük örök kárhozatra ítélve. Még első vezetője, Vergilius sem keresztény szent, hanem pogány költő. Dante felismerte, hogy minden spirituális renden alapuló struktúra, beilleszkedve egy olyan világi rendszerbe, mint például az egyház, óhatatlanul az entrópia jeleit kezdi mutatni. Így ahhoz, hogy valaki értelmet találjon egy hiedelemrendszerben, annak elemeit először össze kell hasonlítania saját konkrét tapasztalataival, megtartani azt, aminek jelentése van számára, a többit pedig elvetni.
Még ma is találkozunk olyan emberekkel, akiknek élete a múlt nagy vallásainak spirituális gondolataira épülő belső rendet tükrözi. Noha naponta értesülünk tisztességtelen tőzsdések ügyleteiről, korrupt tisztviselők és elvtelen politikusok manipulációiról, mégis vannak példák az ellenkezőjére is.
Vannak olyan sikeres üzletemberek, akik szabad idejüket kórházakban töltik haldoklók mellett virrasztva, mert hisznek abban, hogy az értelmes életnek szükségszerű része az, hogy kinyújtjuk a kezünket a szenvedők felé. Számtalan ember merít erőt és nyugalmat az imádságból, sokuk számára egy egyéni je1entéssel fel ruházott hitrendszer nyújtja az áramlat eléréséhez szükséges célokat és szabályokat.
Világos azonban az is, hogy a népesség nagy részén nem segítenek a hagyományos vallások és hitrendszerek. Sokan képtelenek elkülöníteni a régi hittételeket az idővel bekövetkező torzulásoktól és értéktelenségektől, és mivel a hibákat képtelenek elfogadni, velük együtt visszautasítják az igazat is. Mások pedig annyira ki vannak éhezve a rend akármilyen formájára, hogy mereven ragaszkodnak valamely hithez a kinövéseivel együtt, és fundamentalista keresztények, muzulmánok vagy kommunisták lesznek.
Van-e arra valamilyen lehetőség, hogy a következő században új cél- és eszközrendszerek keletkeznek, és segítenek értelmet adni gyerekeink életének? Vannak, akik bíznak abban, hogy a keresztény hit fogja– visszanyerve régi dicsőségét – betölteni ezt a szerepet, mások még mindig a kommunizmusban látják az ember életét fenyegető káosz problémájának megoldását, és bíznak benne, hogy majd az egész világon uralkodóvá válik. Pillanatnyilag egyik megoldás sem látszik valószínűnek.
Ha egy új hit ragadná meg a fantáziánkat, annak olyannak kellene lennie, amely képes racionális magyarázatot adni mind azokra a dolgokra, melyeket ismerünk, érzünk, melyekben reménykedünk és melyektől félünk. Egy olyan hitrendszer lenne, amely pszichikai energiánkat értelmes célok felé irányítja, és oly módon szabályozza életünket, hogy áramlathoz vezessen.
Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen hit ne olyan dolgokon alapulna – legalábbis bizonyos mértékig -, amelyeket a tudomány már felfedezett az emberiséggel és a világegyetemmel kapcsolatosan. Ilyen alap nélkül a tudatunkat továbbra is megosztaná a hit és a tudás, ugyanakkor ha a tudomány valóban segíteni akar, akkor át kell alakulnia. A specializálódott tudományágak mellett, melyek a valóság egymástól elszigetelt jelenségeit vizsgálják és írják le, ki kell dolgozni egy integrált értelmezést mindarról, amit tudunk, és hozzákapcsolni az emberiséghez és annak sorsához.
Az egyik lehetőség erre az evolúció fogalmának felhasználása. Minden, ami fontos számunkra – Honnan jöttünk? Hová megyünk? Milyen erők alakítják az é1etünket? Mi a jó és mi a rossz? Hogyan kapcsolódunk egymáshoz és a világegyetemhez? Milyen következményekkel járnak tetteink? – szisztematikusan megtárgyalható az evolúció ismert rendszerének keretén belül is, és még inkább annak keretében, amit a jövőben akarunk tudni róla.
Ez ellen a forgatókönyv ellen egyetlen ellenvetés merülhet föl, nevezetesen az, hogy a tudomány általában, és az evolúció is azt tárgyalja, ami van, nem pedig azt, ami lehetne. A hitet és a hiedelmeket azonban nem korlátozza a jelen: azzal foglalkoznak, ami helyes és kívánatos. Az „evolúciós hit” egyik velejárója azonban éppen az lehetne, hogy jobban összeegyezteti egymással azt, ami van, és azt, ami lehetne. Ha jobban megértjük, hogy miért olyanok vagyunk, amilyenek, ha jobban tudjuk értékelni az ösztönös késztetéseket, a szociális kontrollt, a kultúra kifejeződési formáit – mindazon elemeket, melyek hozzájárulnak a tudat formálásához -, akkor könnyebb lesz oda irányítani az energiánkat, ahová kell.
Az evolúciós felfogás mindemellett kijelöl egy olyan célt is, amely méltó arra, hogy energiát szenteljünk neki. Semmi kétség afelől, hogy a több milliárd éves földi élettevékenység idején egyre fejlettebb életformák tűntek fel, és ez a folyamat a kifinomult emberi idegrendszer kialakulásával érte el csúcspontját. Az agykéreg működése következtében kialakult a tudat, amely most már éppúgy beburkolja a földet, mint a légkör. A komplexitás növekedésének valósága egyaránt „van” és „lehetne” állapot: egyszer már létrejött – a földi létfeltételeket tekintve ennek így kellett történnie –, de lehet, hogy nem fog folytatódni, ha mi nem akarjuk. Az evolúció jövője a mi kezünkben van.
Az elmúlt néhány ezer évben – az evolúcióban csak egy töredék pillanat – az emberiség hihetetlen eredményeket ért el a tudat differenciálódásában. Felismertük, hogy az emberi faj különbözik a lét összes többi formájától. Rájöttünk, hogy az emberi lények különálló individuumok. Feltaláltuk az absztrakciót és az elemzést – azt a képességet, hogy elkülönítsük egymástól a dolgok különböző dimenzióit és az eseményeket, például egy zuhanó tárgy sebességét a súlyától és a tömegétől. Ez a differenciálódás az, amely létrehozta a tudományt, a technikát és az emberiség eddig példa nélkül álló hatalmát, mellyel környezetét építeni vagy rombolni képes.
A komplexitás azonban nemcsak differenciálódásból áll, hanem integrálódásból is. A következő évtizedek és évszázadok feladata lesz, hogy kiműveljük elménknek ezt az alulfejlett komponensét. Ahogy megtanultuk különválasztani magunkat egymástól és a környezetünktől, most meg kell tanulnunk, hogyan egyesüljünk a körülöttünk levő más létformákkal anélkül, hogy elvesztenénk saját nehezen megszerzett individualitásunkat. A legígéretesebb reményünk talán annak felismerése lehet, hogy az egész világegyetem egyetlen, közös törvények által irányított rendszer, melynek figyelembevétele nélkül nem erőltethetjük rá álmainkat és vágyainkat a természetre. Ha felismerjük az emberi akarat határait és elfogadjuk, hogy a világegyetem felett nem uralkodni kell, hanem együtt működni vele, akkor a száműzött vándor megkönnyebbülésével érkezünk haza. Ahogy az egyén céljai összeolvadnak az egyetemes áramlattal, az élet is értelmet nyer.
Köszönöm Csíkszentmihályi Mihály úr!